Öreg orvos – nyugdíjas orvos: állapot és hivatás

2007-06-28

Irta: prof. emeritus Dr. Riskó Tibor

 
  A cím magyarázatra szorul. Az „öreg”, a „nyugdíjas” orvos ugyanis nem csak nyugdíjas, aki az állam polgáraként másokkal azonos szociális, gazdasági, politikai, társadalmi körülmények között él. Iván László szerint azonban: „ Az orvos idősödését kétféle folyamat jellemzi: a normál és a kóros idősödés: esélyek és kockázatok személyiségfüggő megjelenítésével – kiegészülve a foglalkozáshivatás felelősségével és kötelezettségével, betege, hivatala és az „Orvosi Rend” felé”. Hozzátenném még, hogy a diploma elnyerésével elkezdődött „hivatás” szellemi és erkölcsi kötelezettségei felé is, ami nem ér véget a nyugdíjazással!

Közismert mondás, hogy „ a fiatal orvos számára az orvostudomány története akkor kezdődik, amikor megkapja a diplomát.” Az idős orvos számár azonban nem fejeződik be a történet, amikor megkapja a nyugdíjazási papírt, sem szellemileg, sem a mindennapos életben.
Aki az orvosi tevékenységet valóban „hivatásnak” tekintette, az gondolataiban, magatartásában, az emberekkel való kapcsolatában erről soha nem tud megfeledkezni.
 
A nyugdíjazásnak és a megöregedésnek az orvosok esetében kétféle vonatkozása van: a további kapcsolat az utódokkal, szakmával, a korábbi munkahellyel és a kapcsolat a társadalommal. Ideértve családtagjait, korábbi betegeit, a hozzá tanácsért, segítségért fordulókat.
 
Erről szeretném megírni gondolataimat.
 
Az öreg, nyugdíjas orvosok és utódaik kapcsolatát illetően szükségesnek tartom, hogy felidézzük a a „Hippokratesi Eskü” szövegét: „ Az orvostudományban mesteremet ugyanolyan tiszteletben részesítem majd, mint szüleimet, megosztom vele megélhetésemet és ha nélkülöz, gondoskodni fogok ellátásáról.”
Nem ok nélkül idézem ezt a szöveget. Úgy érzem ugyanis, hogy a gondolatok ma is, jelenlegi körülményeink között is / talán még inkább!/ aktuálisak.
A Hippokrates-i időkhöz viszonyítva azonban a kérdés komplikáltabb lett, a körülmények, a kapcsolatok alaposan megváltoztak, de a gondolatok lényegét ma sem lenne helyes figyelmen kívül hagyni: a fiatalabbak, az utódok és a szakmai tevékenységet elhagyó orvosok kapcsolatát illetően.
A generációk közötti kapcsolat kialakítása, a probléma bölcs, a fejlődést és az együttműködést mindkét fél részére kedvező megoldása, a helyes arányok megtalálása, bonyolult feladat az orvostudományban, bármelyik oldalról vizsgáljuk is a kérdést. A megoldásnak ugyanis nem csak érzelmi vonatkozásai vannak.
Az öreg, nyugdíjas orvos „megbecsülése” nem lehet gátja a fiatalok érvényesülésének, elképzeléseik megvalósításának, de az öreg orvos számára is biztosítani kell /kellene?/ a lehetőséget, hogy képességeinek megfelelően tevékenykedhessen, tapasztalatit átadhassa, ne szakadjon el teljesen korábbi hivatásától, megszokott körülményeitől. Az orvosi tevékenység ugyanis, a lelkiismeretes orvos számára nem „szakma”, nem megélhetést biztosító „foglalkozás”, hanem életforma, ami kitöltötte, kitölti gondolatit, kapcsolatait. Mindennek drasztikus elvesztése nagy megrázkódtatás!
A generációk közötti kapcsolat alakítása azonban nem lehet sematikus, nem lehet törvényekkel, rendeletekkel, határidőkkel szabályozni. A helyes és humánus megoldás megtalálásának ugyanis személyes vonatkozásai is vannak. A korábbi együttműködés kedvező, vagy kedvezőtlen emlékei mellett, kellő bölcsességet, empátiás képességet és humánus magatartást kíván a felektől. Nem lehet csupán az idős orvos által – esetleg indokolatlanul – elvárt „hála” és „tisztelet” törlesztése, de nem szabad az utódoknak sem elfelejteni Hippokrates idézett szavait.
Losonczi Ágnes szerint: „…amikor megöregszik, vagy meghal egy-egy iskolavezető orvos, nemigen fordul elő, hogy tovább éljen az az orvosi iskola, amit megteremtett. Ha az új főnök belép, csaknem első lépése, hogy a régi iskolát szétrobbantsa, vagy lassan felszámolja. Terheli az új vezetőt az előd, számára mindenképpen kényelmetlen tekintélye, zavarja az összeszokott kollektíva….”
Erre természetesen néha van is magyarázat. Különösen akkor, ha az utód tehetségesebb az elődnél. Előfordulnak azonban szubjektív, az emberi gyengeségből származó indítékok. Ezekre olykor magyarázatot is nehéz találni.
A történelmi körülmények, a tudomány, a technika fejlődésének gyorsulása alaposan felforgatta azt a kapcsolatot, ami az idős embert, a nyugalomba vonult /vagy küldött/ orvost korábbi tevékenységéhez fűzte, tevékenységének korábbi értékét meghatározta.
Valamikor azt képzelték, hogy az öreg orvos élete folyamán valóságos kincset halmozott fel magában. Manapság azonban az idős orvos már nem számíthat gondolatainak, megfigyelésének tartós túlélésére. Felgyorsult a tudomány haladása, a technika fejlődése, a holnap gyakran lerombolja, felejtendővé teszi azt, amit máig elértünk. Gyakran előfordul, hogy a korábbi állítások, megoldások fordítottja lesz igaz. Korábban megoldhatatlannak hitt eljárásokból lesz a mindennapos gyakorlat. Minderre számos példát nyújt az orvosi szakma, köztük a műtéti tevékenység is.
Az orvosok esetében sajátságosan alakulhat a helyzet. Az életkoruk előrehaladtával egy ideig nő a tevékenységük értéke. Sokszor ugyanis az a vélemény, hogy a korral – orvosok esetében is – tapasztalat jár. Legalábbis ezt tételezik fel a betegek, néha még a kollégák is. Ezért gyakran szívesebben fordulnak olyan orvoshoz, aki mögött hosszú gyakorlat áll, mint egy kezdőhöz. Különösen vonatkozik ez a műtétes szakmákra. Azt kell mondanom, nem is mindig indokolatlanul.
De azután, ahogyan az évek múlnak, változik a helyzet, mert az emberek arra gondolnak, hogy az öreg orvos már megkopott, biológiailag hanyatlott. Ez nyomatékosabban érinti a már említett műtétes szakmákat a fizikai megterhelés miatt. Úgy vélik a betegek, hogy az öreg doktor már elmaradt a kórtól, nem ismeri a legújabb felfedezéseket, módszereket, műszereket, nem bírja már a műtéttel járó fizikai megterhelést. Ezért fiatalabb kollégát választanak, ismét azt kell mondanom, nem is mindig indokolatlanul.
A nyugdíjas orvosok helyzetét, problémáit szemléletesen fejtette ki a BMJ-ben
Tony Smith: „… Az orvosok nyugdíjba vonulása kapcsán két véglet figyelhető meg. Vannak, akik csak kényszerből hagynak fel hivatásuk gyakorlásával. Ők továbbra is tartják a kapcsolatot a betegekkel, szakmájukkal. Eljárnak ülésekre, előadásokat hallgatnak, tartanak. Ők, a nemrég leköszönt nyugdíjasok, az orvosi szakma felbecsülhetetlen értékű forrását jelentik: van idejük és tapasztalatuk ahhoz, hogy biztosan lehessen rájuk számítani, mint előadókra, recenziók írójára, lektorként, vagy szerzőként. Mások végleg lehúzzák a redőnyt, nem foglalkoznak többé betegekkel, nem tartják a kapcsolatot a szakmával, gyökeresen szakítottak múltjukkal. Úgy tűnik, nem mindig kiábrándultságuk, kiégettségük miatt választják ezt az utat /bár néha erre is van példa/. Egyszerűen úgy döntöttek, hogy jobb akkor teljesen abbahagyni, amikor van még bennük elegendő energia ahhoz, hogy más területen mindent újra kezdjenek…”
Van még egy feladata a visszavonuló, öreg, nyugdíjas, vezető orvosnak: az arra érdemes, korábbi munkatársait, utódját „bemutatja” a szakmának.
Aki fiatal orvosként ismeretlenül ácsorog akár hazai, akár külföldi kongresszusokon, szakmai összejöveteleken, fogadásokon, tudja, milyen jelentősége van annak, ha a széleskörű ismerettséggel, tekintéllyel rendelkező volt főnöke bemutatja a szakma jelenlevő kiválóságainak, bevezeti az orvostársadalomba.
Érdemes megemlíteni, hogy az orvosok speciális helyzetétől eltérően kivételes helyzetben vannak az öreg írók, képzőművészek, színészek. Ők képesek még öregkorukban is újat, maradandót alkotni. Erre számtalan példát lehetne felsorolni. Helyzetük azonban sajátos, hiszen a feladatok, szerepek velük együtt érlelődnek, válnak életkorukhoz hasonlóvá. Az öreg színésznek például, nem kell attól tartania, hogy ráosztják Romeo szerepét! Nem is beszélve az önálló alkotó művészekről, festőkről, szobrászokról, karmesterekről.
Az orvos nem válogathat a feladatok között, még ha megöregedett is!
Irodalom:
Iván,L.: Orvosok idősödésének etikai vonatkozásai.
Magy. Bioetikai Szle. VIII. 2002/2
Losonczy,Á.: A kiszolgáltatottság natómiája az egészségügyben.
Magvető kiadó. 1986. Budapest.
Riskó, T.: Öreg orvos, nyugdíjas orvos
Magy. Bioetikai Szle. VIII. 2002/2.